2018. január 25-én ismét Biztonságpolitikai konferenciát rendezett az MH vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóközpont.
Ez alkalommal Európából kitekintve a Közel-Kelet térségére irányult a figyelem „Az új közel-keleti rend(etlenség)” elnevezésű konferencia szakmai programjának gerincét – a mostanában megszokottakkal szemben – nem az „Iszlám Állam” és más terrorszervezetek alkották, helyette a meghívott szakértők azt a témakört járták körül, hogy milyen szempontok szerint alakítják közel-keleti politikájukat a térségben legnagyobb befolyással bíró államok. Az előadók áttekintették az Egyesült Államok, Oroszország, Törökország, Irán és Szaúd-Arábia jelenbeli érdekeit és a közeli, illetve távolabbi jövőre vonatkozó lehetséges stratégiáit.
Aulechla József ezredes, az MH vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár Kulturális és Rekreációs Igazgatóság igazgatójának köszöntőjét követően a konferencia szakmai részét Dr. Tálas Péter, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóközpont (SVKK) igazgatója nyitotta meg. Tálas Péter gondolatébresztő bevezető előadása azt a kérdést járta körül, hogy vajon 102 év után sikerült-e meghaladnunk a Közel-Kelet határait újrarajzoló, a régióban zajló folyamatok kapcsán napjainkban oly sokat hivatkozott, jogi értelemben azonban soha hatályba nem lépett Sykes–Picot Egyezményt.
Dr. Rácz András előadásábana poszt-szovjet Oroszország Közel-Kelettel kapcsolatos stratégiai érdekeit tekintette át, elsősorban a jelenlegi szíriai konfliktusra, kisebb részben pedig az Iránnal kapcsolatos érdekekre fókuszálva. Az előadás deduktív szerkezetet követve az általános nagystratégiai érdekektől haladt a partikuláris, egyes konkrét országokkal kapcsolatos megfontolások felé.Ezt követően került sor a szíriai konfliktushoz kapcsolódó orosz katonai műveletek és eddigi tapasztalatok bemutatására. Az előadó elsősorban arra a kérdésre kereste a választ, hogy mi lehet a kifutása Oroszország szíriai katonai expedíciójának. Valóban kivonulnak-e az orosz erők, összhangban Putyin elnök tavalyi bejelentésével, vagy állandósul-e az orosz katonai jelenlét az országban? Ha az utóbbi következik be, akkor vizsgálni kell azt is, hogy ennek milyen hatása lehet részben a regionális biztonságra, részben pedig Oroszországnak a katonai erők szerepére vonatkozó stratégiai gondolkodására. Az előadás egy rövid kitekintő fejezettel zárult.
Pénzváltó Nikolett előadása Törökország stratégiai érdekeit vette górcső alá a Közel-Kelet vonatkozásában. Bemutatta a modern török kül-, biztonság- és védelempolitikai gondolkodást alapjaiban meghatározó legfontosabb történelmi és geopolitika tényezőket (oszmán birodalmi múlt, „Sèvres-szindróma”, geopolitikai kivételesség-tudat), valamint felvázolta az aktuális török belpolitikaihelyzet külpolitikai szempontból releváns vonatkozásait. Ezt követően került sor Törökország közel-keleti stratégiai érdekeinek bemutatására először általánosságban, majd egy konkrét esettanulmány, a szíriai konfliktus vizsgálatán keresztül. Az Ankara Szíria-politikájában 2011 óta végbement változások, hangsúlyeltolódások elemzésén, valamint a szíriai beavatkozás mögött meghúzódó mozgatórugók vizsgálatán keresztül az előadó arra a kérdésre kereste a választ, hogy vajon mennyire sikerült a török külpolitikai döntéshozóknak reálisan kijelölni Törökország céljait a szíriai események vonatkozásában. Hogyan értékelhetjük - a török fegyveres erők által január 20-án a szíriai Afrín térségében megindított Olajfaág Műveletet is figyelembe véve - az „arab tavasz”-t követő időszak török külpolitikáját: „preempítv, aktív és független”, vagy inkább reaktív, stratégiailag következetlen és belpolitikailag motivált külpolitikaként? És vajon milyen következményei várhatóak mindennek Ankarára nézve?
Ugrósdy Márton előadásában rámutatott arra, hogyDonald Trump elnöksége komoly változásokat hozott az Egyesült Államok Közel-Kelet politikájába. Míg korábban Barack Obama alatt az USA inkább a térségbeli feszültségek enyhítését kívánta elérni (Szíria kapcsán tétlenség, Iránnal a JCPOA tető alá hozása, Izrael és a hagyományos arab szövetségese leértékelése), addig a Trump-adminisztráció egyértelműen és határozottan választott oldalt magának Benjamin Netanjahu, valamint a szaúdi uralkodóház oldalán. Ennek okai között számos tényezőt figyelembe kell venni. Egyrészt Trump környezetében erős az amerikai zsidó lobbi, és főleg annak nacionalista jobbszárnyának befolyása. Jared Kushner, az elnök veje és főtanácsadója egyértelműen elkötelezett Izrael állam irányába, Trump támogatói között pedig számos, Netanjahuval szimpatizáló, a kétállami megoldást élesen elutasító milliárdost (pl. Sheldon Adelson) találunk. Másrészt az amerikai keresztény jobboldal, akiknek világnézetét és érdekeit egy személyeben testesíti meg Mike Pence alelnök, szintén egyértelműen és határozottan Izrael pártját fogják bármilyen kérdésben – a Biblia iránymutatásai alapján.
A politikai érdekek mellett a gazdasági érdekek is változnak: Obama azért is tudott rugalmasabb lenni Iránnal, mert a belső termelés felfutása miatt az Egyesült Államok függősége a közel-keleti energiaforrásoktól csökkent, így az előző adminisztrációnak nagyobb tere nyílt a szövetséges országok politikai rendszerének demokratikus irányba történő elmozdítására, ami a helyi uralkodó elitek érdekeivel ugyan ellentétes, de az Irán jelentette kihívás okán nem adott más választási lehetőséget. Trump ugyanakkor nem érzékeny ezekre az elvekre (ahogy azt rijádi beszédében ékesen ki is fejtette), így a demokrácia eszménye helyett ismét a gazdasági racionalitás dominál, az Öböl-államok pedig végtelen mélységű pénztárcáikkal megbízható és jelentős megrendelői az amerikai vállalatoknak, elsősorban a fegyvergyártás területén, ami Trump számára az amerikai munkahelyek megtartása miatt fontos. Így tehát, pusztán a gazdasági racionalitást alapul véve és a nemzetközi konfliktusok eszkalálódását (főleg az Irán-Öböl/Izrael relációban) figyelmen kívül hagyva valóban logikus döntés Washington részéről Irán ismételt elidegenítése, valamint az Izrael és az Öböl-monarchiák melletti kiállás.
A konferencia első szekciójának zárásaként panelbeszélgetésre került sor N. Rózsa Erzsébet vezetésével, aki az addig felszólalt előadóknak tett fel kérdéseket, illetve a közönség is lehetőséget kapott, hogy az előadásokhoz hozzászóljon. N. Rózsa Erzsébet először közösen szólt az előadókhoz, kérdése a konferencia címéből kiindulva arra irányult, hogy rend vagy rendetlenség van a Közel-Keleten? Ugrósdy Márton az Egyesült Államok szemszögéből ezt a kérdést úgy közelítette meg, hogy van rendetlenség a Közel-Keleten, azonban ez Washingtonnak nem számít: a lényeg, hogy a konfliktus kezelhető maradjon, hiszen számára Kína fogja jelenteni a legnagyobb fenyegetést. Kiemelte, hogy a konfliktus léte egyáltalán nem baj, hiszen az Egyesült Államoknak jelentős üzleti érdekei vannak a Közel-Keleten. Törökország szempontjából Pénzváltó Nikolett azt a választ adta a kérdésre, hogy a Közel-Keleten rendetlenség van, de ezt a törököknek menedzselniük kell, hiszen ők – Oroszországgal és az Egyesült Államokkal ellentétben – a térségnek közvetlenül részei. Utolsóként következett Rácz András reakciója: Oroszországnak nincs közvetlen kitettsége a Közel-Keleten, azonban érdeke, hogy véget vessen annak, hogy a Nyugat beavatkozzon a szuverén országok rendszerébe, hiszen ellenkező esetben Oroszország is erre fog kényszerülni. Az oroszoknak azonban az egyik legfőbb prioritás a térségben, hogy Bassár el-Aszad maradjon hatalmon Szíriában.
N. Rózsa Erzsébet ezután egyenként tett fel kérdéseket az előadóknak: elsőként Ugrósdy Mártonhoz szólt, és arra volt kíváncsi, hogy a Közel-Kelet lesz az első térség, amit az Egyesült Államok magára fog hagyni, illetve létezik-e olyan amerikai politika, ami az egész térséget látja? Erre a válasz úgy szólt, hogy inkább nincs ilyen stratégia, az egyetlen kivétel az Egyesült Államoknak, hogy Izrael állam biztonságát szavatolja. Vannak nagy üzleti partnereik a térségben, de ezen kívül elmondható, hogy elengedték a Közel-Keletet. Rácz Andrást arról kérdezte, hogy egyetért-e azzal, hogy Szíriában az igazi kérdés az orosz-amerikai viszony. Erre az állításra egyértelmű igen volt a válasz, hiszen ezen a konfliktuson keresztül lehet újra világpolitikai szereplő Oroszország. A Pénzváltó Nikoletthez a jelenlegi kurd helyzetről intézett kérdésre, hogy meddig hajlandó Törökország Szíriában elmenni, úgy szólt a válasz, hogy ameddig a többi szereplő hagyja. Törökországnak egyik legalapvetőbb érdeke, hogy a kurd autonómiát megakadályozza; illetve bár Aszad is ellenség volt eddig, elképzelhető, hogy a kurdok, mint „közös ellenség” összehozhatják Aszadot és Erdoğant. Ezután a közönség tehette fel kérdéseit: érkeztek hozzászólások az Egyesült Államok céljairól a Közel-Keleten, Oroszország esetleges haditengerészeti bázisairól és az iráni–amerikai kapcsolatokról is.
Ablaka Gergely előadása az Iráni Iszlám Köztársaság regionális stratégiai törekvéseit járta körül az új közel-keleti „hatalmi rendetlenség” tekintetében. Ehhez először számba vette azokat a folyamatokat és faktorokat (például geopolitika, gazdaság, kultúra, forradalmi ideológia), amelyek aktívan alakítják az iszlám köztársaság biztonsági gondolkodását és formálják annak külpolitikai tevékenységét, majd pedig bemutatta azokat a képességeket és kapcsolatokat, amelyek nélkülözhetetlenek Irán közel-keleti befolyási rendszerének feltérképezéséhez. Ezt követően az előadás esettanulmányokon keresztül azt vizsgálta, hogy a kaotikus nemzetközi környezetben Teherán milyen pozíciókkal rendelkezik, mennyiben tekinthető politikaformáló erőnek az egyes vitákban-konfliktusokban (különösen a Szaúd-Arábiával folytatott regionális hatalmi rivalizálás szempontjából), ugyanakkor azt is elemezte, hogy az adott ügyekben milyen kihívásokkal-problémákkal kell szembenéznie az iráni vezetésnek (hogy hol húzódnak az iráni hatalmiságnak a korlátai). Az előadás arra is igyekezett röviden kitérni, hogy a 2017/2018 fordulóján lezajló tiltakozások mennyiben hozhatnak érdemi változást-elmozdulást az iszlám köztársaság külpolitikai cselekvésében, hogy a belpolitikai folyamatok (a gazdasági nehézségek és a legitimációs gondok) mennyiben veszélyeztethetik a forradalmi rezsim regionális ambícióit és pozícióit.
Szalai Máté előadásában kiemelte, hogy az Öböl Menti Együttműködési Tanács (GCC) országai (Bahrein, Egyesült Arab Emírségek, Katar, Kuvait, Omán, Szaúd-Arábia) az elmúlt évek változásai következtében az arab térség egyik, ha nem a legfontosabb gravitációs középpontjává váltak, mozgásterüket azonban számos tényező korlátozza. Ráadásul, ahogy a katari válság is láthatóvá tette, a hat ország közötti feszültségek szétfeszíthetik a közöttük lévő együttműködést. Ebben a kontextusban az egyre aktívabbá váló szaúdi külpolitika elsődleges célja az iráni befolyás korlátozása, míg a kisebb államok (elsősorban az Egyesült Arab Emírségek, Katar és Omán) saját érdekeik mentén hol együttműködnek, hol kifejezetten ellentétes platformra kerülnek hatalmas szomszédjukkal. Ennek következtében a GCC nem tud egységes hangon felszólalni a térség legfontosabb konfliktusai (Jemen, Szíria, Irak, stb.) kapcsán. Ebben a helyzetben az Arab-félsziget monarchiáinak külkapcsolatai is átalakulnak: az amerikai, orosz, európai, de még az izraeli relációk is megváltoztak, amely folyamat rendszerszintű változásokat okozhat a térségben.
A konferencia második szekcióját ugyancsak panelbeszélgetés zárta N. Rózsa Erzsébet vezetésével, aki az első panel felépítését követte: közös kérdésekkel indította a beszélgetést. Elsőként arról érdeklődött, hogy Irán és Szaúd-Arábia képes-e diktálni a nemzetközi rendet? Ablaka Gergely szerint Irán kevésbé, hiszen mindig ő a „renitens” állam, azonban kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkezik, illetve a nukleáris kérdést akár világpolitikai ügyként is lehet definiálni, ami különösen érdekes abból a szempontból, hogy amíg Mogherini beállt az atomalku mögé, addig Trump ezzel ellentétes állásponton van. Szalai Máté úgy látta, hogy Szaúd-Arábia nem teljesen alkalmas arra a pozícióra, hogy a nemzetközi rendet alakítsa, mert inkább szektorálisan próbálnak integrálódni a világpolitikába. Arról a kérdésről, hogy várható-e Irán és Szaúd-Arábia között közeledés, megegyezett az előadók véleménye: nem gondolják, hogy ez várható. Egyedül az merült fel, hogy kedvező lenne valamilyen biztonsági fórum létrehozása.
Gondolatébresztő felvetésként merült fel, hogy jelenleg a Közel-Keleten a neorealizmus uralkodik, a hagyományos érdekérvényesítési eszközök visszatérnek. Ezzel szintén mindkét előadó egyetértett; Szalai Máté azzal a kiegészítéssel élt, hogy a Közel-Keleten komplex neorealizmus van napjainkban, amiben az identitás és az értékek is megjelennek; illetve a neorealista államkoncepció elbukik a térségben, a Közel-Keleten a rezsimek sokkal erősebbek, mint Nyugaton. Ablaka Gergely azt tette hozzá, hogy Irán a katonai ereje miatt népszerű, de kénytelen használni a soft powert is. A közönség a második panelben főleg Iránnal kapcsolatos kérdéseket tett fel, illetve szóba kerültek még az iráni és török kapcsolatok is.
Szöveg: Pénzváltó Nikolett, Ármás Julianna
Fotók: Szilágyi Dénes
